ITT AZ ÜDVÖSSÉG NAPJA

Ímé itt az üdvösség napja – olvasom ma reggel (2 Kor 6,2). Pál egy ézsaiási próféciát interpretál így: most van itt az az idő, most jött el az a nap. A kegyelem és üdvösség napja, a meghallgattatás és az áldás napja.

Van értelme azt írnom, hogy a mai nap különös nap a számodra (kedves olvasó, vagy a padokban előttem ülő hallgató)? Lehet, hogy holnap olvasod e sorokat, vagy egy hónap múlva. S aztán tegnap nálunk arra szólított fel az igehirdető, hogy figyeljünk, s vegyük észre, ha a megtérés napja ez a mostani a számunkra, hiszen „mindennek rendelt ideje van” (Préd 3). S van rá esély, hogy a jövő vasárnap újra azt hirdetem, hogy „betelt (elérkezett, lejárt, beállt) az idő, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) Van hát értelme a mai napot hangsúlyozni?

Igen, sőt másnak nincs inkább értelme. A múltról csak úgy van értelme beszélni, ha annak valami köze van a jelenünkhez. Csak a holnapról beszélni, amikor lehet hogy meg sem érjük azt, mit ér? Isten igéje mindig ma szól és mai választ vár a hallgatótól. Elindulni Hozzá, elindulni Vele, bűnbánatot tartani, igéretet tenni, könyörögni és hálát adni, mondani és megtenni – ma lehet.

Persze, lehet, hogy megérjük a holnapot – bízom is benne! De a holnapból, mire belelépün, ma lesz. Most van tehát az üdvösség napja, ma van a megtérés ideje, ma van az odaszánás napja. A mai nap a mi időnk. Isten adta. Nekem is, neked is az Isten adja.