HÚSVÉT UTÁN

Ha az Úr Jézusról beszélgetünk, ha Róla gondolkodunk, várhatóan hozzánk csatlakozik, amint azt az emmausi tanítványok esetében tette (tegnap délutáni igehirdetés). Még akkor is, ha szorongások, esetleg kétely is lenne szívünkben, mint annak a két tanítványnak. Ez a kegyelem ma is, nekünk is adatik. Azért, mert a Názáreti Jézus nem csak feltámadott az Írások szerint, hanem ma is él – az írások szerint és a tapasztalataink szerint is.

Figyelj, keresd, olvass Róla. Ma reggel például sokan ezt olvastuk “Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiába való a mi prédikálásunk, de hiába való a ti hitetek is - még bűneitekben vagytok.” (1 Kor 15:14, 17) Pál bátran húzza a vonalakat, fogalmaz úgy, ahogy nem mernek sokan. Élete és szolgálata értelmét is kockára teszi a gondolattal: hiábavaló, ha Krisztus nem támadott volna fel. Ez azt is jelenti, hogy meg kell értenem, ha sokan (nagyon sokan) értelmetlennek tartják a keresztyén hívők életét, a gyülekezetek létezését, az igehirdetéseket stb. Akik nem hiszik, hogy Krisztus feltámadott, miért ne lehetnének olyan szigorúak, következetesek gondolkodásukban, mint Pál? Számukra értelmetlen, amit teszünk.
Nem lepődök meg, ha a vallásoskodást hiábavalónak tartják. A föltámadott Krisztus nélkül, élő Jézus Krisztus nélkül, övéivel személyes kapcsolatot tartani képes Jézus Krisztus nélkül a vallásoskodás csak egy üres keret. Jakab apostol meg azt mondja, hogy az nem sokat számít, hogy valaki hiszi Isten létezését. Nem teszi az még keresztyénné. Vallásossá esetleg. Sok olyan vallásos ember él e világon, aki keresztyénnek mondja magát, mert keresztyén templomba jár, de Krisztust személyesen soha nem ismerte, Vele még soha nem találkozott. Öt természetesen nem is hívhatta be szívébe, életében Neki nem adhatott helyet.
Ezért is tartom olyan fontos üzenetnek a mai igét, hogy t.i. Krisztus feltámadása nékül semi értelme nincs “hivönek” lenni. Ezért mondom hát és üzenem mindazoknak, akikhez elhat a hangom, vagy akikhez eljut a levelem: mindaddig, amíg nem találkozott valaki az élő Jézus Krisztussal, amíg Jézus Krisztust el nem fogadta személyes megváltójának, élete Urának, addig egy olyan vallásos életet él, melyre Pál apostol azt mondja, hogy hiábavaló. A célja természetesen nem az Pálnak, hogy még attól is elvegye a kedvét a templomjáró embernek, amit eddig szívesen tett, hanem az, hogy felhívja figyelmét arra, hogy mindaddig hiányzik a lényeg az életéből, amíg a feltámadott és élő Jézus Krisztussal nem találkozott és Őt szívébe, életébe be nem hívta.

Ha erről nem tudunk, vagy merünk olyan világosan szólni, mint Pál apostol tette, akkor jutunk abba a helyzetbe, hogy nem tudunk és nem merünk imádkozni némelyek megtéréséért, hiszen hogyan és minek térjen meg, ha már egyszer “hisz Istenben”?
Krisztus feltámadása és élete, az Őbenne vetett hit és a Vele való személyes kapcsolat a mérce. Ennél kevesebb nem elég az üdvösségre. Ennél kevesebb nem elég Pál apostol szerint ahhoz, hogy életünk értelmesen teljen, ennél kevesebb nem elég ahhoz, hogy bűnbocsánatot és üdvösséget nyerjünk.

“Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül!” (1 Kor 15:20) Ő él és felkeresi azokat, akik Róla beszélgetnek, Róla gondolkodnak. Ő él és felkeresi, megszólítja azokat, akikért imádkozunk. Hitet a Vele való személyes találkozás ébreszt.

MA IS (Lukács 24:1:12)
Elhengerítve lehet bár a kő,
üres lehet a sír
szólhatnak angyalok,
zenghet a prédikáció –
üres fecsegésnek tűnik az,
legföljebb csodálkozásra késztet.

Hitet a Vele való
személyes találkozás ébreszt!
(Herjeczki Géza, 1982)