FÁJDALMAK FÉRFIA

Dsida Jenő:
KRISZTUS

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, és tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

***

FÁJDALMAK FÉRFIA
Dsida Jenőre emlékezve*

talán mert halálos beteg voltál
te is
s tudtad:
már közeleg az óra
talán azért értetted meg
jobban mint más
a Mestert

tudtad
hogy Krisztus Ő
dicsőséges Király
országa fényes
uralma végtelen
de nem itt tündököl

itt inkább szolgál
gyötrődik
itt inkább értünk imádkozik
fájdalmainkat hordozza
s hogy mi is élhessünk Vele:
meghal helyettünk

(*Dsida Jenő (1907-1938), a "Krisztus" című vers szerzője.)

1983