KARÁCSONYI VERSEK

Igaz lehet, hogy több mint 40 évvel ezelőtt írtam ezt a két karácsonyi verset? Hát akkor én is kell, hogy legalább annyi legyek. Vagy több. :)
Volt idő, amikor azt gondoltam kár volt beletenni a "Várj még!" című kötetembe az elsőt. De most nem bánom. Előidézik a tízes éveim végi vívódásaimat az Igével.

KÖTÉL A JÁSZOLNÁL

Zuhogó Zambézik,
andalgó Amazonászok
feléd, beléd sietnek, Tenger.
Köszöntenek.

Uram!
Bölcsek, pásztorok,
szegények, gazdagok
- zúgó folyamok -
utat keresnek,
csendesednek,
útjuk jászolodhoz vezet.
Betérve
lerakják minden kincsüket,
leborulnak, imádnak...
Én meg csak nézem, nézem őket
kidülledt, sóvár szemekkel:
milyen boldogok...
milyen szabadok!

Közben vastag, konok,
szőrös nyakam vérzik.
Véresre rágta a kötél,
mely engem, a kérődző ökröt
jászolodtól pár lépésre
szénás vályúmhoz köt.

1965

KARÁCSONY UTÁN

Uram
meddig képzelem még
palotának
vendégfogadónak
kényelmes szobának
párnázott bölcsőnek magamat
meddig erősítgetem
kész-lenni-akarással
magam-nemesítgetéssel
tisztítgatásokkal
az amúgy is ráfordított zárat
mikor pirul belém
barlang-
odú-
szálkás-jászol-voltom
mikor nyitogatom meg a reteszeket
fölkészületlenségem
értéktelenségem
szennyességem
bűnösségem fölismerésével
1967